2. A kutyám soha nem felejti el, amit egyszer megtanult
Sok kutyatulajdonos örömmel nyugtázza, ha a kiképző tanfolyam végre befejeződött. Már csak azért is, mert azt gondolják, soha többet nem kell gyakorolniuk kutyájukkal az „ül”, „marad” vagy a „pacsi” parancs teljesítését. Sajnos ez téves felfogás. A parancsokat – mint minden mást, amit a kutya az életében megtanult – gyakorolni kell, hogy folyamatos megrősítést nyerjen és beépüljön az állat viselkedésébe. Ahogy Holger Schüler kutyakiképző szakértő mondta, a kutyák kiképzése sokszor csak pillanatnyi győzelmekről szól, a tartós siker minden garanciája nélkül (ld. az interjút). Gyakran előfordul, hogy a kutya egyszerre mindent elfelejt, amint a nemi érés korába lép. Ugyanez a jelenség figyelhető meg, ha az ember hosszabb időn át következetlen magatartást tanúsít a kutyával szemben. Ez esetben kezdheti az egészet előlről. Az „egész életen át tartó tanulás” jelszava a kutyák kiképzésére is igaz.

3. Majd elintézik egymás között!
A kutyatulajdonosok közül sokan nem lépnek közbe, amikor kutyájuk fenyegetően lép fel, vagy domináns magatartást mutat egy fajtársával szemben, azt gondolván: majd elintézik egymás között… Ilyenkor a felelős kutyatartó feladata, sőt kötelessége közbelépni és feloldani az esetleges konfliktushelyzetet. Különösen fontos a közbelépés, ha egy kutyát fenyegetően körbevesznek társai, például a kutyaiskolában vagy a kölyökkutyáknak tartott csoportos foglalkozáson. Azon túl, hogy a gazdi ezzel megerősíti alfa pozícióját, a komolyabb konfliktus, vagy akár a vérre menő harc elkerülése érdekében is elengedhetetlen, hogy megelőző jelleggel gyorsan és higgadtan közbelépjen.

4. Azért van a póráz…
Sajnos, egyes kutyaiskolákban még mindig a „régi” elveket követik, ami nem pusztán a kutya verbális megfélemlítését jelenti, hanem gyakran jár együtt a póráz erőteljes használatával: ha a kutya, mondjuk, nem megy szépen láb mellett, akkor mozgását a póráz rángatásával korrigálják, vagy ha a gazdi hirtelen irányt vált, a nyakörv – mivel a kutya erre nincsen felkészülve – jól megrántja a nyakát. Attól eltekintve, hogy ez a felfogás semmiképp sem tekinthető pozitív, kapcsolaterősítő „oktatási módszernek”, a rángatás a nyaki csigolyákban ún. ostorcsapás-sérülést, elöl pedig gégesérülést okozhat. Próbáljuk inkább játékos módon motiválni kutyánkat.

5. A kutya le van tiltva a kanapéról!
Ez a kanapé-dolog is csak tévhit. A kutya nem fogja azt képzelni magáról, hogy ő a főnök a háznál csak azért, mert néhanapján elhever a kanapén. A gazdi akár az ágyába is beengedheti kedvencét, ha úgy akarja. Természetesen ez igen nagy kegy, ami néhány állatból valóban kiválthatja a „nekem már mindent szabad” érzést. Ezért olyan fontos, hogy a kutya csakis akkor fekhessen a kanapéra, illetve az ágyba, ha Ön kifejezetten felszólítja erre. Ráadásul parancsra el is kell hagynia kényelmes fekhelyét. Tehát a kutya nyugodtan felengedhető a kanapéra vagy az ágyra, de nem tekintheti azokat saját felségterületének, különben előállhat az a helyzet, hogy a gazdival vagy annak vendégeivel szemben megakadályozza a bútorok rendeltetésszerű használatát.

6. Ez a fajta különösen jól/nehezen képezhető
A kutyával szemben támasztott elvárásoknak nem megfelelő mértékű engedelmesség esetén legkönnyebb a dolgot rögtön a fajtára fogni. Ilyeneket hallani: „A kutyám vadászösztöne a fajtája miatt olyan erős. Ezért soha nem is engedhetem el a pórázról.” vagy „A kutyám soha nem volt engedelmes, mert ez a fajta hihetetlenül makacs.” Az ellenkezőjére is jócskán akad példa: „Vegyél magadnak egy labradort. Olyan kezes, hogy tanítani sem kell. Kifejezetten kezdő kutyásoknak való.” A fenti állítások egyike sem igaz. Minden fajtával lehet, és kell is foglalkozni – akkor is, ha vadászösztön dolgozik benne, ha különösen játékos, vagy ha az átlagosnál érzékenyebb. A siker azon múlik, hogy milyen következetesen képezzük kutyánkat, és figyelembe vesszük-e karakterének sajátos vonásait. A lényeg, hogy minden kutyának szüksége van a képzésre, ha „csak” egy apró csivaváról van is szó.

7. A kutyámnak nem engedem meg, hogy felugorjon rám, amikor a legjobb ruhámat viselem, csak ha melegítőben vagyok.
Helytelen! A kutya nem ember, ezért a régi melegítő és a drága estélyi öltözet között sem tud különbséget tenni. Ha az egyik alkalommal megengedjük, hogy felugorjon ránk, a másik esetben viszont ugyanezért megbüntetjük, akkor négylábú barátunk összezavarodik és kétségbe vonja falkavezéri alkalmasságunkat. Ha tehát nem szeretnénk, hogy a kutyánk felugráljon ránk, akkor szigorú következetességgel végérvényesen le kell nevelnünk őt erről a viselkedésről, különben búcsút mondhatunk a legjobb ruhadarabjainknak. Semmi esetre sem várhatjuk el kutyánktól, hogy különbséget tegyen olcsó és drága ruha között. Mellesleg ez egyfajta antropomorfizmus (amikor kutyánkat emberi tulajdonságokkal ruházzuk fel), ami mindenképp kerülendő.

8. Azonos fajtájú kutyák nem támadják meg egymást
Ez nem így van. Ahogy az emberek esetében, úgy a kutyák közötti szimpátia, illetve antipátia is számos tényező függvénye. Sok esetben az azonos fajtához tartozó kutyák azért jönnek ki jobban egymással, mert gyakran azonos módon viselkednek, de legfőképpen azért, mert testbeszédük sokkal közelebb áll egymáséhoz. Azonban teljes tévedés azt gondolni, hogy azonos fajtájú kutyák között nem fordulhatnak elő dühödt jelenetek.

9. Ha a kutyát hátulról megragadjuk a tarkójánál, jó mód a büntetésre!
Ez már nem pusztán tévképzet, hanem totális tévedés. Időről-időre felüti a fejét az a tévhit, miszerint az almon belül gyakran a kutya tarkójánál történő megragadással történik a büntetés. Valójában még senki nem látott olyan kutyát, amelyik így utasította volna rendre a másikat. A farkasok valóban alkalmazzák ezt a módszert, de ők is csak a préda elejtésénél, és a farkaskölykök felnőtt életre való játékos felkészülésének része a nyaktájék harapdálása. Tehát tilos a kiskutyát így büntetni, mert – legrosszabb esetben – a kutya egész életét félelemben fogja leélni.

10. Ha lenyomjuk kutyánkat a padlóra, megmutathatjuk neki, hogy ki a főnök
A dominancia ilyen módon történő kinyilvánítása immár végképp a múlté a kutyakiképzés terén. A magabiztos falkavezér nyugodtan és határozottan cselekszik. Nem kell folyton fitogtatnia az erejét, különösképpen nem nyers erőszakkal. A farkasfalkán belül ugyanez a helyzet: az alfahímnek nem folyamatos aggresszióval, hanem a méltóság és a határozottság jeleinek kimutatásával kell megerősítenie természetes tekintélyét. Jobb tehát, ha egyértelmű, átgondolt és következetes magatartásunkkal mutatjuk meg kutyánknak, hogyan kell igazodnia hozzánk. Azoknak, akik csak erőszakos eszközökkel tudják megértetni magukat kutyájukkal, még ki kell építeniük a nyilvánvalóan hiányzó érzelmi kötődést az állathoz.

Interjú

Interjú Holger Schüler kutyakiképzővel
„A kutyakiképzés az ösztönösségről szól”

Mi kell a kutyának ahhoz, hogy „jól nevelt” lehessen?

Mindenekelőtt szorosan kötődnie kell a gazdájához. Amíg ez a kötődés létezik, addig a kutya oldott, kiegyensúlyozott módon fog viselkedni, és ha így viselkedik, akkor a kívülálló szemében az egy jól szocializált kutya. A kiegyensúlyozottsághoz szellemi és fizikai ingerek szükségesek a gazdi részéről. Az „Ül!”, „Marad!” és „Lábhoz!” parancsok teljesítése csak ezután következik.

Hogyan kell viselkednie a kutyatulajdonosnak ahhoz, hogy kutyája boldog életet élhessen?

Ehhez világos, következetes és egyértelmű viselkedésre van szükség.

Melyek a leggyakoribb problémák?

A leggyakoribb problémát a következetlenség, az állat emberi tulajdonságokkal való felruházása, a leereszkedő viselkedés és a kutya, mint önálló személyiség elfogadásának hiánya jelentik. A kutyatulajdonosok többsége nem ismeri el, hogy kutyája önálló személyiség.

A kutyakiképzésben egyre nagyobb igény mutatkozik a személyes tanácsadás iránt.
Vajon mi ennek az oka? Talán csökkenőben van azok száma, akik még ösztönös módon kötődnek az állatokhoz? Vagy épp ellenkezőleg, a kutyatulajdonosok egyre érzékenyebbé válnak?

Az emberek váltak érzékenyebbé, így a „régi iskolához” köthető felfogás hála az égnek lassan eltűnik a kutyakiképzésből. A személyre szabott foglalkozás az egyetlen helyes út, hiszen minden állat más és más. Nem lehet azt állítani, hogy bizonyos fajták esetében egyik vagy másik módszer különösen jól működik. Példának okáért, tíz boxer is tíz különböző egyéniség. Minden állat más, ezért egyéni képzést igényel.

Mit szól a „kutyafelvezetői engedély” fogalmának megjelenéséhez?

A vizsgázott kutyafelvezetők számára kiadott engedély épp olyan, mint a társkutya-vizsga: csak egy pillanatnyi győzelem. Ez alatt azt értem, hogy a vizsga sikere semmilyen garanciát nem jelent a jövőbeli magatartásra nézve. Ez a készség csak hosszú időn át végzett kemény munkával sajátítható el. Vannak kutyák, amelyek kitűnő eredménnyel vizsgáznak, trófeákat gyűjtenek, sőt a rendőrség munkáját segítik, de a mindennapi életre nincsenek megfelelően felkészítve. Ezért aztán az ilyen és hasonló vizsgák számomra nem jelentenek túl sokat.

Hogyan ismerhetem fel, ha a kommunikáció köztem és a kutyám között nincs rendben?

Ha behívja a kutyát, és az nem jön. Ez a döntő momentum. Az összes többi parancs, amit megtanítunk a kutyáknak nem több, mint cirkuszi mutatvány. Én pedig csak arra tudom kiképezni az állatot, hogy mindezt megfelelő motiváció és kommunikáció mellett végezze. A kutyának valójában semmi szüksége arra, hogy parancsra leüljön, helyben maradjon vagy pacsit osszon – ezt csakis a mi kedvünkért teszi meg.

Mit kell tennünk annak érdekében, hogy a kutya-gazdi kapcsolat pozitív irányban változzon?

Amikor kutyát vásárolunk, első a kötödés kialakítása, azaz a kapcsolatteremtés, majd a harmónia és a „jó kutyához” illő magatartás kialakítása. Azonban mindennél fontosabb, hogy hallgassunk természetes ösztöneinkre. Számtalan követhető szabály és felfogás létezik, de ha nem tudjuk teljes szívvel elfogadni a választott utat, akkor az sehová sem vezet. Ha valaki nem szereti ezeket a szabályokat, akkor meglehet, hogy rossz irányban halad, és inkább valami mással kellene próbálkoznia. A kutyakiképzés elsősorban azt jelenti, hogy hallgatunk belső ösztöneinkre.

Az Ön saját kutyái vajon mindent meghallanak, amit mond nekik?

Nem, és erre nincs is szükség. Nem várom el a kutyáimtól a katonai értelemben vett vak engedelmességet. Az a fontos, hogy a napi együttélés zökkenőmentes legyen. A kutyáim szabadon szaladgálhatnak, és még egy kis makacsság is meg van nekik engedve. Hiszen nem tökéletesek.
És aztán! Én sem vagyok az.